Cane Corso fajtamentés logo

Gazdira váró cane corsokGazdira váró cane corsok Gazdira váró cane corso keverékekGazdira váró cane corso keverékek Közvetített cane corsokKözvetített cane corsok Elveszett/talált cane corsokElveszett/talált cane corsok Gazdira találtakGazdira találtak In memoriamIn memoriam

Tudnivalók a cane corsorólTudnivalók a cane corsoról Corso KurírCorso Kurír Állati hírekÁllati hírek Hírek a gazdiktólHírek a gazdiktól LetöltésLetöltés LinkekLinkek

Információ önkénteseknekInformáció önkénteseknek

Mit jelent a virtuális örökbefogadás?Mit jelent a virtuális örökbefogadás?

Számlaszám és adószám

Mit adományozzak?Mit adományozzak?
FőoldalFőoldal RólunkRólunk ElérhetőségeinkElérhetőségeink Hogyan segíthet?Hogyan segíthet? Örökbefogadási és leadási tudnivalókÖrökbefogadási és leadási tudnivalók TámogatóinkTámogatóink

Búcsú Monától... :(
2017.09.06.
"Mona…. Moni…. Mon
Sosem gondoltam, hogy egyszer erről kell írnom, mindig is reméltem, hogy jön az email, van gazdi jelölt, akinek Mona a kiválasztott.
De nem. Egyetlen érdeklődő nem volt a 6 év alatt. Senki...

Pedig a kezdetekhez képest, mikor még meg is haraptál engem és Zoli fiamat is, rengeteget változtál. Óriásit.

Megtanultál bízni bennem, bennünk, Laci fiamat Istenként bámultad, ő volt számodra a kiválasztott álom pasi. Zoli fiam elé is mindig szaladtál üdvözölni, mikor jött lehetett az 11-kor vagy hajnali 3 kor.
Tiszteltük egymást s szerettük. Tudtam mikor és hol nem érinthetlek meg.
Megtanultad, hogy az autókat, s az utcán lévő embereket nem kell megenni. De a szomszédot
változatlan vehemenciával ugattad. Őrizted a portát, rendkívül éberen.

Sok mindenen vagyunk túl... Műtéteken, s már teljesen megbíztál, hagytad, hogy a kötést levágjam a lábadról, tudtad, sosem bántanálak. Mert tuti bántottak és rommá tették, érzékeny kis lelked. Ez megtört, de védekeztél, ha úgy érezted bántani akarnak. Tönkretettek, ami egy életen át elkísért.

Itt, a béke szigetén, újra gyerek lehettél és boldog is. Voltak társaid, barátaid, akikkel játszhattál, hancúrozhattál, szépen beilleszkedtél a falkába.

Boldog voltál, játékos, okos, nagyon okos, engedelmes, kezemhez simulékony kutyalányka.
Mindig egy kutyakiképzőt képzeltem gazdádnak, mivel annyira szerettél dolgozni, de sosem jött el.
Vehemensen csináltad a feladatokat, amit kértem, élveztem minden pillanatát és köszönöm minden egyes percét. Imádtam látni a boldogságod.

Aztán, mint a balsors, lecsapott a rettenetes betegség. Epilepsziás rohamok törtek rád, majd rohamsorozatok. Az egyikből ki sem jöttél, jött a következő, s még egy, ami nagyon hosszú volt, ami
majdnem kivégzett, s hatására engem sem ismertél meg. Mindez 4 órán belül.

A sürgős kórházi kezelés segített, és mikor hazajöttél, pár napos zombi üzemmód után szépen visszatért az én régi Monám, a kedves, játékos szertelen, rosszalkodós, odabújós, szemmel hunyorgós Mon lettél. Imádtam.

Gyógyszerek garmadáját kaptad, aminek az adagolása külön rituálé volt. A glicerint kis kefirrel úgy nyaltad a tányérból, a kezemen még érzem finom nyelvecskéd. Minden gyógyszert elfogadtál, sosem kellett küzdeni, te ebben is remek csaj voltál.

Aztán jöttek gyengébb erősebb frontok, én rettegtem, aggódtam, tettem, amit kellett, türelemmel, szeretettel.
De újabb rohamsorozat indult el, a második után rohantam veled a kórházba, amíg a következő nem ér el, SOS segítségkérés volt, hogy biztonságban orvosi kézben tudjalak, ahol segítenek neked.
Nem lett jobb...

Annyira reméltem, hogy több időnk marad. Azt megmondta az orvos, ebből nincs gyógyulás, idővel romlani fog az állapotod, s akkor el kell, hogy engedjünk. Akkor tesszük Neked a legjobbat, ha megóvunk attól, hogy kifordulva önmagadból támadj, mindenkit, aki körülötted van.

S dönteni kellett, amire egyedül képtelen voltam, hiszen abban reménykedtem, hogy haza jössz.
Hallottam a tényeket, de nem voltam képes elfogadni, hogy vége legyen. Az eszem tudja, de szívem beleszakad a fájdalomba.

Bármennyire nehéz, de ott akartam lenni Melletted, ott, hogy megnyugtassalak, és ne legyél egyedül, rémülten a számodra idegen emberekkel. Ott akartam lenni, hogy átsegítselek.
Ott voltam Veled.
Mikor beléptem megismertél, megszűnt a félelem, a husikát elfogadtad, kaptunk
kis időt, amit még együtt tölthettünk, csak mi ketten.
A szívem szakadt bele mennyire rossz állapotban voltál. Küzdöttél nagyon, hiszen egy nagy harcos vagy, de a kór hatalmasabb volt, amit törékeny tested nem bírt.

Vesztettünk...

Belül zokogtam, de nyugtattalak, nincs semmi baj. Szelíden hagytad, hogy rád adjam a szákkosarat, bíztál, mint mindig, nagyon szerettelek kicsi lány.
Aztán megkaptad a bódítást és szelíden, szeretettel, rengeteg simogatással átsegítettünk a szivárványhídon túlra.

Isten veled!- súgtam.
Talán ott voltál még mikor búcsú puszit kaptál, s akkor már a feltörő zokogásom sem tudtam tartani.
Elhagytad ezt a világot. Sosem hallom már lépteid kopogását, az ugatásod ezer hang közül mindig megismerném, de mindig emlékezni fogok mindenre, a nézésedre, a szőröd puhaságára, a mancsod
kérgességére és sorolhatnám oldalakon át. Rengeteg emléket hagytál, köszönöm, hogy
ismerhettelek.

Neked már semmi nem fáj.
Tudom, el kell,hogy engedjelek, de a lelkem romokban van, a szívem darabokban, s nagyon fáj.

Jó utat kicsi Mona, sosem feledlek."









Isten Veled Mona... vigyázz magadra a szívárványhíon túl... :-(


Megosztom a Facebookon