A legnagyobb harcosok is elfáradnak egyszer…
Zafír pedig az volt, egy igazi harcos.
Hihetetlen élni akarása példaértékű volt, mindenkit lenyűgözött. Sokszor nézett már szembe a halállal, de mindig legyőzte, és megmutatta, hogy ő az erősebb.
Most viszont elfáradt, belefáradt a sok küzdelembe. Mi pedig csak állunk könnyes szemekkel, összetört szívvel, és nem akarjuk elhinni, nem akarjuk elfogadni, hogy ez így végződött.
Hónapokig egyre csak javult az állapota, és most hirtelen minden összeomlott.
Nem halljuk többé hangos reklamálását, ha etetési idő van. Üres lett a kennel, és egy hatalmas űr lett a szívünkben is.
Mert Ő a mi kutyánk volt. Senki szívében és házában nem volt számára egy kis hely betegen, idősen.
Hiába szerettük sajátunkként, ennek akkor sem így kellett volna történnie.
Egy kutyának sem lenne szabad menhelyen meghalnia, gazdi nélkül.
Drága Zafír! Fuss szabadon az égi Corso falkával! A szivárványhídon túl már nincs fájdalom, betegség…
Örökké a mi Vasladynk maradsz, sosem feledünk.