2018 november első hetén elvesztettem Dantémat 2 évesen. Küzdöttünk az epilepszia ellen, de sajnos hiába. A hó vége felé, amikor már nagyjából kibőgte magát a család, elkezdte fúrni az oldalam, hogy nagyon üres kutya nélkül a ház. Már felvettem a kapcsolatot egy tenyésztővel, amikor beugrott a Noé név. Egyből ránéztem az oldalukra, ahol megláttam ezt az 1 éves kis szerencsétlenséget, kiéheztetve, szomorúan ülve a porban. Egyből felvettem a kapcsolatot Ernővel, egy csütörtöki napon azt hiszem. Itt kezdődött az autószerelő másfél hetes csuklása, mire kicserélte a vezérműszíjat, hogy elmehessek a Noéhoz (illetve anyám másfél hetes terrorja, hogy "ha már kicseréltetted volna, már most szombaton elmehettünk volna a kiskutyához!!!"). Aztán eljött az a szombat, amikor nem kellett kávé a hajnali keléshez, és irány pest. Ezúton szeretném kifejteni a hálámat a zöld suzukis papinak, aki ha nem állítja meg a forgalmat, azóta is ott ülnék a kereszteződésben kattogó indexel. Kösz papi! Megérkeztünk, Ernő bekísért minket, előhozta a kutyust, és elmentünk sétálni. Reszketett a hidegben a csont és bőr kutya, így messze nem mentünk, de már éreztük, hogy Ő kell nekünk. És így is lett. Futás a kutyának tápot, játékot, Ernőéknek pogácsát venni és december 8-án este meg is érkezett Bronco. Ez alatt a 1,5 hónap alatt sokat fejlődött, nem lógnak ki a bordái, elkezdett rá felépülni az izomzat, és egy kiképzőnek köszönhetően már nem olyan beszari, sőt már hallatja a hangját is, ha felháborodik. Azóta egy kis szeretetbomba lett, sokat játszunk, sétálunk, a Dunapart összes fája már a miénk, látom rajta miközben az ágyon fetreng és agymenőket néz, hogy nem igazán akar visszaszökni a Noéhoz. Az állatotthon és az ott dolgozó csapat egyszerűen lenyűgöző.