Kedves NOÉ Állatotthon!

Érdeklõdtetek hogylétem felõl, ezért megosztom veletek az elmúlt egy évem történéseit.

Prológ:
Kicsivel több, mint egy éve kerültem a gondozásotokba. A sorsom elõtte nem volt túl rózsás, errõl tesznek tanúbizonyságot a sebhelyek az oldalamon, amik már sosem gyógyulnak be. Illetve a férfiaktól is eléggé tartok…
Ami viszont sokkal érdekesebb az az, amit késõbb megtudtam mostani gazdáimról.
Õk 2014. január elsõ hétvégéjén úgy gondolták, hogy elmennek a Noéba kicsit segíteni, sétáltatni, lelkeket ápolni… sajátjukat és mienket is.
Szombaton a rács másik oldaláról megláttam egy szimpatikusnak tûnõ fiatalembert, ezen felbuzdulva elõ vettem a „szegénysanyarúsorsúmenhelyeskutyavagyok” pofimat és megfûszereztem egy kis nyüsszögéssel is. Erre a mostani gazdám, oda ment a barátnõjéhez (aki szintén a gazdám ma már) és ezt mondta: „Nézd milyen aranyos boxer” – ez tiszta hülye gondoltam magamban-. De Bogit meglátva, aki egy percre sem tévesztett össze egy boxerrel, még szimpatikusabbak lettek számomra. El is mentünk egy jó hosszú sétára, Ernõ is velünk tartott – õt nagyon szeretem, mert sokat segített nekem és mindig játszott velem- illetve a többi Corso pajti is velünk tartottak. Szuperül ment minden, már az elsõ pillanatban egymásra találtunk mi hárman.
Azon az estén Bogiban (továbbiakban anya) és Krisztiánban (továbbiakban apa) még kimondatlanul, ámbár megszületett a döntés. Azt szerették volna, hogy én legyek a kiskutyájuk. Ezért az örökbefogadásom napjáig, ami majdnem pontosan egy éve volt, minden egyes hétvégén szombat-vasárnap kijöttek hozzám és mentünk sétálni, játszani, barátkozni. Itt voltak jobb és rosszabb pillanatok is. Például, mikor elõször elmentünk hármasban sétálni Ernõ azt mondta, hogy majd nyugodtan engedjenek el, viszont én még nem igazán voltam biztos magamban ezért minden erõmet bele adva a dombról sprinteltem vissza az otthonba, apa sem ért utol.
A fekete leves akkor jött, mikor hallottam, hogy nem nagyon akarnak örökbe adni nekik, pedig mi mindannyian tudtuk, éreztük, hogy egy csapat vagyunk már.
Ezt nagyon rossz volt hallani, de Ernõ ekkor ismét segített nekem. Köszönöm Ernõ!

El is érkezett Február 1., minden a megszokott módon folyt aznap is. Csak az tûnt fel, hogy rajtam kívül mindenki kap ebédet… kicsit aggódtam, hiszen engem mindig az edény aljáról kellett kibányászni a mosogatásból. Ezt nem is értettem igazán. Aztán megérkeztek! Beültünk Orsi kocsijába és elindultunk egy mindent megváltoztató útra, nem volt hosszú, de annál többet jelentett nekem.

Megérkeztünk a mostani otthonomba, kicsit félénken léptem át a kapu vonalát, körbe szaglásztam a kertben. Megláttam a gyönyörû nyári lakomat, amit névre szólóan nekem készített Mama és Papa. Ekkor még nagyon hideg volt, ezért gyorsan le is mentünk a pincébe. Ahol egy pihe puha párna várt –itt megjegyezném, hogy nekem van egy különleges hatodik érzékem és ez az, hogy egy adott helységben meg tudom állapítani, hogy hol a legkényelmesebb. Corso-ságomhoz hûen pedig el is foglalom azt-. Megkaptam az elmaradt ebédemet… Mama kiválóan fõz.






1 év Mamával és Papával:

Az elsõ pár nap furán telt, meg kellett szoknom a jót. Nem mondanám, hogy nehezen ment…
Papától jó ideig tartottam, mert hangoskodott a pincében mindig. Meg ugye félek a férfiaktól… De egy év alatt jól össze szoktunk, néha (mindig!) elnyüsszögöm a bánatom neki, õ pedig jól meghallgat és megmasszíroz, imádom!
Mamával is jó sokat szoktunk bolondozni, ha van valami a kezében az kell nekem, mert valószínûleg az enyém. Ha jön valaki a házhoz azt mindig jól megugatom, nehogy bántódásuk essen! Mamát egyszer leköhögtem és elkapta tõlem a kennel köhögésemet, ezen jót mulattunk. Papa szokott nekem forgácsolni - nagyon szeretek forgácsban aludni- és mindig vág nekem külön fát, amit rágcsálhatok… bükköt… papa szerint a többi nem jó nekem, mert szálkás… bár nekem aztán beszélhet. Illetve nagyon sokat segítek nekik a munkában is, egésznap alszom mellettük, simogathatnak, játszhatnak velem, és még az út közepére is lefekszem, mert tudom, hogy szeretik, ha a középpontban vagyok. Azt hiszem, szuper csapatot alkotunk együtt.

1 év anyával és apával:

Hosszú utat tettünk meg együtt, mint mondják az én fajtám „egy gazdás” konok, nehezen fegyelmezhetõ. Az elején volt is probléma, jártunk külön tanárhoz is. De a módszerei nem igazán váltak be, így anyáék saját módszereket vetettek be. Köztük a szeretet, így szépen lassan kikupálódtam. Oly annyira, hogy mostanra már póráz nélkül sétálhatok az utcán, igaz ezen még van kis csiszolni való, de szépen haladunk. Még azt is tudom, merre van a jobbra és a balra.
Nagyon sok barátot szereztem ez alatt az idõ alatt, mivel minden nap a patak parton töltjük a délutánokat, ahol nagyon sok kutya van. Hétvégenként pedig nagy falkában szoktunk túrázni. A legjobb barátaim két boxer, Django és Maggie. A gazdájuk Tomi szerint nagyon sokat fejlõdtem, ugyanis õk voltak az elsõk, akik a patak parton találkoztak velem. Sõt Tomi azt is mondta, hogy én vagyok az egyik legjobban nevelt menhelyes kutyus, akivel találkozott. Itt azért kiemelném azt a tényt, hogy kutyaiskolába nem jártam. Anyával és apával elválaszthatatlanok vagyunk, ha nyaralunk, együtt nyaralunk, ha telelünk, együtt telelünk, ha kirándulunk, együtt kirándulunk. Ahová csak lehet én is mehetek velük.
Ja igen! És imádom a vizet, ezért szoktunk Szentendrére járni, ahol a Dunában játszhatok vízi szörnyet és mindig úgy utazunk, hogy nekem legyen víz.
Imádom a napot is, Mamáék szerint napimádó vagyok.
Õszintén szólva azt hiszem, mindenem megvan, amit kívánhatok. A család középpontja lettem és mindig úgy tervez mindenki, hogy nekem is jó legyen. Rengeteg játékom van, és nagyon vigyázok is rájuk, szinte sohasem rágok szét semmit és ezért nagyon hálás nekem a családom. De miért is tenném, hiszen szinte sosem unatkozom, szinte sosem vagyok egyedül. Még ilyen csúnya undok téli napokon sem, hiszen egésznap „dolgozunk” a papáékkal a pincébe, ahol a saját kandallóm (kazán) van.
De mégis a tavasz és a nyár a kedvencem, mert ilyenkor késõ estig ücsörgünk, játszunk kint. Minden reggel közös kávéval kezdjük a napot, és minden este vacsi után álomba simogatnak.

Mindenki megdicsér, hogy milyen szép vagyok (természetesen okos is). Hát ez van, a napra lehet nézni, de rám nem …


1 év érdekességei – Corso dili

Sokat dünnyögök… illetve mindig. Ez a hobbim, mindig van hozzáfûzni valóm a dolgokhoz. Nincs olyan, hogy ne lenne véleményem, szerintem ezt anyától tanultam.
Akiket szeretek azokat mindig leböfögöm, ez nálam a tisztelet jele.
A székeléssel is vannak rigolyáim, ugyanis általában a legjobban kivilágított, legjobban látható, legfeltûnõbb helyeken szeretek kakilni. Nehogy bármi meglepetés érhessen.
Néha kihívok kaki-párbajra embereket. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a patak part egyik oldalán, a padon ülõ nõ szemébe mélyen bele nézek, én pedig patak másik oldalán begubbasztok. Ez egy türelemjáték, de általában mindig én nyerek.
Egy év alatt nagyjából sikerült leküzdenem a férfiaktól való félelmemet, de azért néha még megmondom a magamét nekik.
Itthon az órákat hozzám állították, olyan pontosan jelzem a vacsoraidõt.





Ezeken kívül még nagyon sok minden történt, de talán ezek a legfontosabbak, amiket meg tudok osztani veletek. Viszont most sietnem kell, mert nem rég értünk vissza a sétából és nyüsszögnöm kell a vacsora miatt.







Puszi nektek és remélem a többi kutyus társam is ilyen szeretõ családba kerül, mint én!







Xéna



Ui: