Motto:Azt mondják, hogy véletlenek pedig nincsenek. És valóban nincsenek.



Az sem volt véletlen, hogy itthon összedugtuk a fejünket, mikor mami szólt, hogy Dánielünk már nagyon öreg, nem lát és nem hall jól, jön a hosszú tél, õ bizony fél itt nálunk, a világ végén, egész nap egyedül. Meghánytuk-vetettük a dolgot és azt gondoltuk a papával, hogy bizony mami kérése határozottan jogos, kellene ide valaki, aki hathatósan felügyelné a házat, a kertet, mamit, a csapat papagájt és természetesen Dánielt is. Nosza, eldöntöttük, hogy körülbelül milyen családtagot keresünk és elkezdtünk nézegetni. Méretre legyen közepes vagy nagy, de nem túl hosszú szõrrel, mert mi szeretjük, ha a kutyáink velünk együtt élnek, ne legyen a sok szõr gond vedléskor. Ez a külcsínre vonatkozott, a szín teljesen mindegy volt, nincsenek elõítéleteink a fekete kutyákkal sem. Azonban a legfontosabb szempont a belbecs volt,hogy igazából milyen típus is felelne meg nekünk a legjobban: hogy ne egye meg a nagymamát és Dánielt mire hazaérünk, szeresse az embereket, mert nálunk gyakran összegyûlünk páran beszélgetni, szeresse a gyerekeket, tekintve, hogy az unokák gyakran vannak nálunk és kedvenc elfoglaltsága ne a papagájvadászat legyen.

Bújtuk a netet, vadul nézegettünk, de csak nem találtunk olyan kutyót, akire elsõ blikkre mindenki rábólintott volna. Már kitöltöttem egy tucat “Milyen kutya illik hozzám?” tesztet, mert ugyan nem ragaszkodtunk, hogy fajtatiszta legyen, de mégis, hátha legalább meglátom, hogy milyen keverék kutyát nézzünk magunknak. Ott meg az volt a probléma, hogy amikor beírtam az életkoromat és azt, hogy naponta csak 1-2 óra jutna rá (persze hévégén azért jóval több) akkor a teszt által ajánlott kutyák a házõrzõ típus nyomába sem jöttek, mind olyan volt, amitõl Kolompár Rómeó inkább röhögõgörcsöt kapott volna, mint frászt. Én ugyan gyakran olvastam a Noé honlapját, de valahogyan a fajtamentések oldalán nem voltam rendszeres olvasó, a chow-chow nekem túl szõrös, a boxer hatalmas energiájával talán tényleg nem bírnék, a corsokat is megnéztem párszor, gyönyörû kutyákat láttam, de a fizimiskájuk nem volt túl házias, ezért arra jutottam, hogy nekem biztosan nem kell olyan kutya, akit lapáttal kell etetni és ha rossz napja van, simán visszafordul a gazdájára..... Nekem olyan kutya kellett, aki szerethetõ és ha kell házat õriz, baby és nagymama sitterkedik, más kutyákkal is jól kijön és általában irányítható, fegyelmezhetõ. Gondolatban attól sem zárkóztam el, hogy iskolába járjak vele, jártam fiatal koromban is, a család érkezése elõtt és akkor is nagyon szerettem, sétálni pedig imádok, szívesen járom vele itt a réteket, erdõket.
Nem is tudom már, milyen nap volt, megint a gépen kotorásztam és nézegettem a kutyákat, elolvastam a noés webnaplót aztán valami indíttatásra bementem a corso fajtamentés részbe és beleolvastam, aztán megnéztem a gazdákra váró corsokat, akkor és ott eldõlt a sorsunk, az Övé is és az enyém is, megláttam Õt!




Már nem is tudom, mi fogott meg Benne, a szomorúság az arcán, a rémület a szemében, ahogyan összekuporodik, olyan “Én itt sem vagyok, csak ne bántsatok!” pózban, de eszméletlenül szíven ütött. Lógtak a csontjai és összeségében rettenetesen szomorú volt. Aznap már biztosan nem dolgoztam meg a béremért, mert 5 percenként visszamentem az oldalra és a földön kuporgó kiskutyát néztem könnyes szemmel. Mit kell annak megérnie, aki ilyen testtartásban fekszik?? Mit csinálhattak vele?? Akkor és ott eldöntöttem, hogy nekem ez a kiskutya KELL!!
Este leültettem a papát a gép elé és a legszebb mosolyomat vettem elõ, majd pillogtam párat, mint Shrek sárkánya a szamárra és megmutattam Nalát, kihangsúlyozva, hogy valószínûleg ennél a kiskutyánál jobb választásunk nem is lehet, már nem kölyök, de nem is idõs, nagyon szép és mi itt boldoggá tehetjük, ha Õ is akarja és szimpatikusok leszünk neki, hát menjünk el és nézzük meg live! No, menjünk! Már fogtam is a telefont és hívtam Orsit, hogy érdeklõdjek a kiskutyáról. Döbbenten hallgattam Nala elõéletét és egyre erõsebben akartam, hogy a miénk legyen, hogy boldogan futkározzon a kertben vagy a réten, szinte láttam magam elõtt, ahogyan széles mosollyal, lobogó fülekkel nyargalászik körülöttem. Mert megérdemelné......!
A találkozás nagyon jól sikerült, konkrétan elvittük magunkkal Mauglit és Rebekát is, hogy lássuk, mit szól Nala hozzájuk. Maugli rendesen rá is tapadt és a kiskutya rendkívül jól viselte, agressziónak még az írmagja sem látszott. A lányomnak is tetszett is kis pumahercegnõ, papa ugyan erõsen nézegette az ott lévõ kanokat is, gyönyörûek voltak, hatalmasak, tiszteletet parancsolóak, de ugyanakkor Orsi azonnal mondta, hogy nyilván dominánsabbak is mint Nalababa. Végül mindnyájan megegyeztünk abban, hogy a mi befutónk Nala és a következõ héten összeismertetjük Dániellel, ha õ is szimpatikusnak találja, akkor mielõbb beköltözhet hozzánk.

A következõ találka is pompásan sikerült, Dánielnek semmi kifogása nem volt a lakótárssal szemben, így hát már semmi akadálya nem volt, hogy költözzön.
Egy szombati napon érkezett, egészen pontosan 2012. október 2.-án, sosem felejtem el, az biztos: Nala nem járt, hanem kúszott a földön, ha valaki hozzá szólt azonnal összepisilte magát, könyörgõen nézegette Orsit, hogy itt ne hagyja, hátha bántani fogják......... ugyanakkor magamban azt is tudtam teljesen biztosan, hogy ez a kis büdösbogár megfogta velünk Isten lábát.......!
A teraszra is csak óvatosan jött fel, a lakásba egyáltalán nem mert bemenni, a teraszon kuporodott össze így:





Késõbb hívtuk, hogy jöjjön be a lakásba és nézze meg az elkészített, pihe-puha párnával kibélelt kosarát, de látszott, hogy szegény még életében nem volt lakásban, Orsi a karjaiban hozta be és úgy tette be a kosárba, ahol mozdulni sem mert, mikor megérezte a puha párnát, nehogy az álom elrepüljön. Késõbb átjöttek kutyás barátaink, megérkezett Toro, a kanári szigeteki kan is, (elfoglalva a fél nappalit:-D)hogy megismerkedjen a barátnõjével. Olyan torosan azonnal odament, Nala felhúzta az inyét, felállt a szõr a hátán, - hát megvédi õ a kis kosarát bárkivel szemben - aztán legnagyobb meglepetésére Toro jól képen nyalta, ez volt a beavatás kettejük barátságába. Azóta is imádja Nalát, õ az egyetlen kutya, akinek a kedvéért a hatvanvalahány kilójával bakkecske módra képes ugrálni, ha Nala játszani akar.
Dániellel is felhõtlen a viszony. A második napon lejátszották, hogy ki legyen a fõnök, a bunyót Dani kezdte de Nala fejezte be, azóta az öregúr elismeri, hogy a kis amazon a fõnök, ha éppen házörzési tevékenységet folytatnak, rohan Nala után, hogy megvédje. Látni ugyan nem látja, hogy mért is kell ugatni, de a pilincka vékony lábaival és a fehér pofájával ott áll a teraszon, sokszor nem is arra ugat, amerre kellene, de hátha valami olyan hatalmas ellenfél közeledik, akivel Nala nem bír, hát õ majd azonnal a segítségére siet! Szinte megfiatalodott Nala mellett!
Ha meg Toro is átjön, vagy a szomszédból a kis Jack Russel terrier, Ziva, akkor hárman bandáznak együtt !!.:-)
Nehezen indult a barátságunk, Nala gyakorlatilag mindentõl rettegett a partvistól kezdve a tömött szatyorig. Az emberektõl is, különösen a magas, mély hangú férfiaktól, gondolom, az a jótét lélek verhette. Ha leesett valami a földre, õ azonnal rohant, menekült, mintha itt lenne a világvége. Lassan elkezdtünk sétálni járni, a kertben játszani. Nem ismerte a labdát, a játékokat, ebben Ziva volt a segítségünkre, õ volt az elõjátszó, aztán már Nalus is próbálgatta. Papát nagyon zavarta, hogy Nala ennyire fél tõle, extra idõket simogatta és mára már teljesen megbízik benne is Nala.

November környékén voltunk elõször a corsosokkal sétálni. A FB-on találtam meg õket és hívtak minket is egy kis igazi corsos sétára. Befogadtak a csapatba és ez hatalmas dolog volt Nala életében, csupa felnõtt kutya, aki azonban nem veri õt, hanem játszik vele. Teljesen önfeledten játszik mára már õ is, imád oda járni. Én pedig nagyon sokat tanulok a tapasztaltabb gazdáktól, akik a séta alatt megmagyarázzák a testbeszédeket, ötleteket adnak az etetésre, a felmerülõ helyzetek megoldására és nincs hülye kérdés, csak kérdés, amit megválaszolnak. A második alkalommal már póráz nélkül volt õ is, azóta itthon is úgy sétálunk, sosem kell azon aggódnom, hogy elrohan, 5-8 méteres körön kívül sosem megy, sokszor megáll, megvárja míg odaérek és a legfontosabb, hogy elsõ hívásra azonnal bejön.

Nala révbe ért, megtalálta az otthonát és a családját....... szépen gyarapodott a súlya, mára már egy igazi, csupa izom kis gazember lett, tele energiával és jókedvvel. A képein már nem az a halálra rémült, nyomorúságos kiskutya néz vissza, aki elõtte volt, hanem egy igazi corso, aki imádja a gyerekeket, játszik a kutyabarátaival, õrzi a házat, védi mamit mindentõl …......
Elnézem a csillogó szemeit, ahogyan figyel, ha beszélek neki, elnézem, ahogyan állandóan a sarkamban van, neki én vagyok az EGY és egyre csak az jut eszembe, ami az amerikai haditengerészet jelmondata évszázadok óta: Semper fidelis! Örök hûséggel!